KATONÁK A HOLDON

„Az első nemzet, amely katonai bázist alapít majd a Holdon, uralkodni fog a Föld felett.” (Willy Ley)

Érdekes belepillantani, hogy az amúgy a rakétatechnológia területén szaktekintélynek számító Ley hogyan képzelte el a nem túl derűs jövőt…

Ley úgy gondolta, hogy a III. Világháborút már egy a Holdról az ellenségére irányzott katonai csapással fogják megindítani. Szerinte a Holdon tartózkodók helyzeti előnyben lesznek, hiszen megfelelő méretű teleszkópjaik segítségével bármit kikémlelhetnek majd a Földön lévő ellenségről. S ez az, ami majd megnyitja a világuralom felé vezető utat, a Holdat az uralma alá vonó nemzet előtt.

(Itt célszerű nyitni egy zárójelet és megemlíteni, hogy az ’50-es évek elején járunk, tehát még senki nem gondolhatott arra, hogy az elektronika fejlődése majdan lehetővé teszi olyan katonai kémműholdak építését, amelyek képesek rendkívül nagy felbontású felvételeket készíteni a Föld bármely pontjáról.)

Mindemellett Ley úgy vélekedett, hogy röviddel a XX. század vége után fogja valamelyik nemzet megalapítani az első Hold bázist. S miután ez megtörténik, hozzá is kezdhetnek majd az ellenség megfigyeléséhez, és megkezdhetik kiépíteni a feltételeit egy gyors rakétacsapásnak.

A Hold felszíne megszámlálhatatlan mennyiségű kráterrel van felszabdalva, s ezek kiváló helyszínt jelenthetnek egy katonai bázis számára. Ley eme gondolatsorához a távlatokba tekintve még azt is hozzáfűzte, hogy a Holdat militarizáló nemzet nem csupán a Föld felett, hanem a későbbiekben a Naprendszer belső részében is uralkodni fog majd.

A Holdra telepített, s a Földre szegezett rakéták egyébiránt mindörökre ki fogják törölni az egyes országok lakosainak a szótárából a „biztonság” kifejezést, hiszen állandó s védhetetlen fenyegetést fognak jelenteni.

Ley számításai szerint a Hold-béli bázis teleszkópjai az atmoszféra hiánya miatt ötszörte erősebbek lesznek, mint hasonló méretű földi társaik. A Holdra telepített teleszkópokkal minden földi tevékenység megfigyelhető lesz: gyárak működése, kikötők és vasútvonalak forgalma, hadseregek mozgása és persze az olyan földi nagyvárosok mindennapjai, mint Los Angeles, New York, Tokió, Moszkva. Így az első nemzet, amely bázist létesít a Holdon, ellensége szinte minden lépését ismerni fogja.

Ley persze tisztában volt azzal is, hogy a Holdon nem lesz egyszerű az élet. A szélsőséges hőmérsékletingadozás, a légkör és a víz hiánya meg fogja nehezíteni az ott állomásoztatott katonák dolgát. Ezért úgy gondolta, hogy a Hold-bázist nem a felszínen, hanem a felszín alatt fogják megépíteni.

Az első expedíciónak ehhez mélyen a felszín alatt fekvő üregeket, barlangokat kellene felkutatnia –vélte Ley. Ezek hiányában mesterségesen, felszín alatti robbantásokkal kellene üregeket létrehozni.

Amennyiben ez megvan, akkor a bázis teljes kiépítéséhez, és annak energiaellátáshoz üzembe kellene helyezni egy atommáglyát is, amely az egyik kulcseleme lenne az állandó Holdon tartózkodásnak – írta Ley.

Az atommáglya által termelt hőenergiával már lehetne annyi gőzt előállítani, amivel meghajthatóak lennének a bázis kiépítésénél használandó munkagépek, s közvetve szintén az atommáglya lenne felhasználva a levegő és a víz előállítására. (Érdekes, hogy Ley áram helyett gőzzel hajtotta volna a holdbéli építkezéshez szükséges gépeket.)

Ley ekképpen folytatja sorait: amíg az Holdra küldött emberek meg nem építik az atommáglyát, az űrhajóikban fognak élni, és azt a vizet és levegőt használják majd el, amit még a Földről vittek fel magukkal.

Az űrruháik hermetikusan zártak lesznek. Szintén zárt, gömb alakú plexiüveg védősisak és a ruházatba épített fűtő egység fogja lehetővé tenni, hogy az űrhajóiktól távol is képesek legyenek a Hold felszínén dolgozni.

A később kiépülő „lakóbarlangok” is hermetikusan zártak lesznek, és azt, hogy a levegő ne szökjön ki belőlük, légzsilip fogja biztosítani. Ez az egyetlen útja annak, hogy belső tér elszeparálható legyen a külvilágtól.

Láthatjuk, hogy Ley meglehetősen aprólékosan kidolgozta a tervet. Arra is gondja volt, hogy a leendő hold-telepesek friss oxigénhez jussanak. Ley úgy gondolkozott, hogy a legtöbb holdkőzetben fellelhetőek kötött oxigén atomok, amik a kőzetek kémiai úton való felbontásával kinyerhetőek, és így a legénység belélegezhető oxigénhez juthat.

Hidrogén szintén szabadítható fel különféle ásványokból, a hidrogén és az oxigén egyesítésével pedig víz állítható elő. A későbbiekben a holdbéli emberek gőzturbinát és generátort is üzembe helyeznének, és így az atommáglya hőenergiáját elektromos árammá alakítanák.

A holdbéli emberek az élelmet is maguk termelnék meg. A „lakóbarlangok” egy részét nagy erejű lámpákkal világítanák be, és így mesterséges körülmények között paradicsomot, uborkát, fejes salátát, és egyéb zöldségeket termesztenének. A növények egyben arra is jók lennének, hogy az emberek által kilélegzett szén-dioxidot a fotoszintézis révén oxigénné alakítsák.

Ley tehát szinte mindenre gondolt, de nemcsak az ember létfenntartásához szükséges dolgokat dolgozta ki ilyen alaposan:

Egy Hold-kráter természetes bástyájául szolgálhatna a támadó rakétáknak. A kráter magas fala védene az ellenség esetleges bombatámadásától. A kráter központi részén az irányító egység épülete állna, ami a holdfelszín alatt alagutakkal lenne összekötve a rakéták silóival és a lakóbarlangokkal.

A rakétasilók az irányító egység körül koncentrikusan helyezkednének el. Ley úgy vélekedett, hogy a bázist csak egy közvetlen atombomba támadással lehetne elpusztítani.

Idővel pedig a bázis pedig teljesen önellátóvá válhatna, és függetleníthetné magát a Földtől.

Így tengették volna hát életüket Willy Ley Hold-bázisra telepített katonái, várva arra, hogy mikor kapják meg a tűzparancsot a III. Világháború nyitányára.